Számtalan történtet kering az interneten, hogy hogyan élik meg a nők, ha lombikbébi programban kell részt venniük. Sokan a blogolást választják, hogy leírják történetüket és megosszák tapasztalataikat a világgal, és ebből okulhassanak azok, akik esetleg még csak most kezdenek bele.

A nők emocionálisan sokkal nyitottabbak ilyen értelemben, ezért nem meglepő, hogy ezek az írások gyakorlatilag csak a nők szemszögéből mutatják be a helyzetet. Pedig kettőn áll a vásár, hiszen itt vannak a férfiak is, akikre nyilvánvalóan másképp, de mégis hatással vannak a történtek.

A férfiak szerepe nem csak annyi, hogy jó legyen a spermaképük?

Persze, hogy nem. A fent leírt okok miatt sokan azt gondolják, hogy a férfiaknak szinte semmi szerepük a lombikbébi programban, hiszen egyszer „van egy jelenésük” a punkció előtt, és kész. Ez messze nem igaz. Fizikailag ténylegesen a nőknek van sokkal nagyobb szerepe, hiszen rajtuk végeznek el számtalan vizsgálatot, ők járnak rendszeresen vérvételre, ultrahangra, méhtükrözésre és egyéb minimum kellemetlennek nevezhető vizsgálatokra, beléjük ültetik az embriókat, és szerencsés esetben ők is hordják ki, majd szülik meg a babát. Eddig tény, hogy 1-0 a nők javára, a férfiak ebből a „buliból” kimaradnak.

Mindezek ellenére a férfiak ugyanúgy lelki teherként élik meg az egész procedúrát, mint a nők. A jól fejlődő embriók már ugyanúgy az ő „gyermekeik” is, mint a nőké. Ugyanúgy érzelmek öntik el őket is, ha mikroszkóp alatt megnézik őket, mint a nőket. Kevésbé mutatják, de így van.

Mitől nehéz akkor igazán egy férfinak?

A férfiak általában nem magát a lombikbébi eljárást élik meg nehezebben, hanem az ezzel megforduló szerepeket. Egy általános férfi-nő kapcsolatban általában a nő az, aki a háttérből láthatatlanul támogatja a családot.

Ilyenkor a férfiaknak nagyon nehéz lelkileg egyben maradni. Sok férfi úgy érzi, csak úgy biztosíthatják párjuk nyugalmát, ha kizárólag pozitív érzelmeket sugároznak, és nem mutatják ki, mennyire félnek. Pedig nem azzal segítenek legtöbbet a párjuknak, ha kizárólagosan erőt mutatnak, és a legnehezebb pillanatokban sem fejezik ki érzelmeiket vagy aggodalmukat.

Belülről persze ettől totálisan frusztráltak, például a beültetés utáni „vajon megmaradnak?” időszak során. Úgy vélik, ha aggódnak, kimutatják félelmüket vagy szomorúságukat, akkor az kihat a másikra, és ezzel befolyásolják az egész beültetés kimenetelét. Ez egészen odáig is elmehet, hogy már rossz hangulatban sem mernek lenni, mert ha csak egyszer is lefelé görbül a szájuk, akkor biztos, hogy nem tapadnak meg az embriók.

Ez így leírva teljesen banálisnak tűnik. Pedig nem egyszer előfordul velük is, hogy úgy érzik, minden a nyakukba szakadt és nem bírják tovább – ilyenkor néha náluk is elszakad a cérna, és nem egy lombikozó férfitól hallottuk már, hogy – titokban - kiborult a lombikbébi program alatt. Nem törhetnek ki az érzelmek: ekkor jönnek a fürdőszobában titokban elejtett könnycseppek és a tükörbe mondott „szedd már össze magad”-ok.

Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a férfiak is úgy gondolják, a nőknek sokkal nagyobb szerep jut a lombikbébi programban, és ha nekik „szinte semmi dolguk”, akkor legalább ne frusztrálják párjukat azzal, hogy aggodalmaskodnak.

Van helyes út?

Az érzelmek elfojtása nagyon rossz hatással van a lelkünkre, teljesen mindegy, hogy férfiak vagy nők vagyunk. Teljesen fel tudja őrölni az embert, és ez kihat a családi életünkre, a munkánkra és a szociális kapcsolatainkra is. Idővel az ember önmaga árnyékává válik, mert bár kívülről higgadtnak tűnik, de belül majd’ felrobban.

Igazából nincs követendő példa, vagy helyes út. Mutassuk ki az érzelmeinket. Ha aggódunk, aggódjunk, ha boldogok vagyunk, tegyünk is úgy. Attól, hogy megmutatjuk, hogy vannak érzelmeink, még nem leszünk gyengék vagy haszontalanok. Párunk is megérzi, ha valami belülről bomlaszt minket, és ez sokkal rosszabb hatással van a babákra, mint ha néha megmutatnánk, hogy nekünk is vannak érzelmeink.