Lombikozásunk története 2. rész - Sikertelenség női szemmel 2.

Szerző: Lombikbebi.com | 2015-07-01
Lombikozásunk története 2. rész - Sikertelenség női szemmel 2.

Cikksorozatunk egy valódi személy által leírt saját történet, mely egy napjainkban zajló - sajnos egyelőre véget nem ért - küzdelemről szól.

Kapcsolódó cikkek: 
Lombikozásunk története 1. rész - Sikertelenség női szemmel 1.

Pihenek...közben pedig azon jár az eszem, hogy jajj mikor már? Azt hiszem a legnehezebb a türelmetlenség legyőzése, önmagunk nyugalomra intése. Nekem ez nagyon nehezen megy. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy talán az is gond volt, hogy túlságosan siettettem a dolgokat, nem kellett volna nem egészen egy év leforgása alatt négy beültetést vállalnom, talán több időt kellett volna hagynom a regenerálódásra testileg és lelkileg egyaránt.

Valószínűleg így van, de itt jön be a baba utáni vágyódás mellé az időfaktor. Szép lassan, vagy talán nem is olyan lassan öregszünk, és ahogy halad az idő előre egyre kevesebb esélyünk marad a megfoganásra még természetes úton is, lombikkal meg pláne! 36 éves vagyok, a gyermekszüléshez már korántsem fiatal és azt hiszem, ezért is próbaltam görcsösen teherbeesni. Utólag tudom, hogy butaság volt. Az ember sokszor végiggondolja, hogy vajon mit csinált rosszul, milyen hibákat követett el. Én is számtalanszor törtem azon a fejem, hogy vajon mennyi fájdalomtól kíméltem volna meg magunkat, ha nyugodtan, semmit sem siettetve kezdek neki a lombikbébi programnak. Sosem tudjuk már meg, de úgy hiszem, hogy a következő alkalomnál sokkal bölcsebben tudom láttatni magammal a dolgokat.

Furcsán hangzik talán, de minden egyes beültetésnél megéreztem a pillanatot, amikor már nem voltak ott a babáink, hogy várjam és szeressem őket! Olyan bizonyossággal tört rám ez az érzés, hogy előfordult hajnalban, hogy erre ébredtem és akkor már tudtam, hogy megint nem.

Jött a mindig bekövetkező és lassan már oly ismerőssé váló üresség érzése, amitől a megérzés első pillanatától kezdve nem szabadulhat az ember. Hiába minden vigasztaló szó, hiába minden magunknak elmondott bátorítás, hogy addig nincs baj, amig nem vérzek, mélyen a szívemben mindig tudtam, hogy ezek már csak hasztalan üres semmiségek.

Azért mindezek ellenére tudom és biztos vagyok benne, hogy eljön az a pillanat, amikor egyszer csak soha többé nem kell ezt éreznem, amikor ott marad a gyermekünk, hogy várjam és szeressem! Úgy hiszem valamiért meg kellett ezeket élnem, illetve élnünk a férjemmel, talán éppen azért, hogy elég érettek legyünk majd erre a pillanatra...

vissza a hírekhez