Lombikozásunk története 1. rész - Sikertelenség női szemmel 1.

Szerző: Lombikbebi.com | 2015-06-29
Lombikozásunk története 1. rész - Sikertelenség női szemmel 1.

Cikksorozatunk egy valódi személy által leírt saját történet, mely egy napjainkban zajló - sajnos egyelőre véget nem ért - küzdelemről szól. 

Gyakran gondolkodtam azon, hogy vajon más párok hogyan élik meg azt amikor lombikprogramban vesznek részt, azt amikor nem sikerül. Másoknak is ugyanolyan gondolatok keringenek-e a fejükben, mint az enyémben. Gyanítom nem vagyok egyedül ezzel a kerdéssel, ezért jutottam arra, hogy leírom nektek kis történetekben, azt, hogy az én lelkem min ment keresztül az elmúlt időszakban, hátha segít a tudat valakinek, hogy nincs egyedül a gondolataival.

Egy éve kezdtünk neki a nagy baba vállalkozásnak, hatalmas lelkesedéssel és hittel, hogy nekünk ez menni fog, mert egyszerűen az nem lehet, hogy nem! Sajnos kiderült, hogy ez nem igy van...

Mikor megismerkedtem a ferjemmel, szinte rögtön az elején beszélt nekem a betegségéről, arról, hogy 18 évesen kemoterapiát kapott, valamint ennek következményeiről, így mikor férjhez mentem hozzá, pontosan tudtam, mit vállalok akkor, amikor majd úgy döntünk, hogy mostmár itt az ideje, babát szeretnénk! Tudtam, hogy számunkra ennek az útja a lombikprogram lesz, ezért mi úgy vágtunk bele, hogy nem előzte meg évekig tartó sikertelen és elkeseredett próbálkozás az egész procedurát, én ezt tekintettem természetesnek. Viszonylag hosszú várakozási idő után múlt év májusában eljött a nagy pillanat! Azt hittem, hogy tudom mire vállalkozom, de utólag rájöttem, hogy igazából fogalmam sem volt róla...

Úgy indultam neki a dolognak, hogy nem opció az, hogy nem sikerül első alkalommal, ennek persze hangot is adtam az orvosomnak, aki kedves mosollyal óvatosságra intett, mondván, hogy a párok az első alkalmat általában elidegeskedik és hasonlók, de én csak legyintettem magamban. Akkor még azt hittem, hogy én nem görcsölök rajta, könnyedén veszem az akadályokat, laza vagyok. Azóta tudom, hogy nem így volt. Görcsöltem azon, hogy ne görcsöljek!


Maga az eljárás fizikailag nem viselt meg különösebben, a második, harmadik, negyedik alkalomnál pedig már szinte rutinszerűen ment minden, tudtam, hogy mikor mi következik, mikor mit és mennyi injekciót kell magamba szúrni. Persze ez a része sem volt az amiről bárki álmodik, de csináltam szó nélkül, csinálni kellett, mert ez vezet a sikerhez.

Nem panaszkodtam akkor sem amikor már kék volt a hasam a sok szúrástól, amikor kiütéseim lettek, amikor fájt és csípett az injekció, mert nálunk ez a babánk megfoganásának természetes útja.

Amit viszont iszonyú volt elviselni az, amikor kiderült, hogy mindez hiába... Nem sikerült!

Az első alkalom után még egész könnyen talpra áll az ember és megrázza magát, hogy sebaj, majd a következő! Aztán jön a következő, az azutáni, aztán megint a következő...és akkor már egyre nehezebb megráznia magát és bizakodva, emelt fővel várni az újabb alkalmat. A negyedik sikertelen próbalkozás után jött el az a pillanat amikor úgy éreztem, hogy nem birom tovább, muszáj szünetet tartanom, pihenni, mert nem tudok egy újabb csalódást elviselni...

Meg kell szabadulnom az önvádtól, helyre kell hoznom magamat, a lelkemet.

Most itt tartunk, hónapok óta "pihenek" és várom a következő alkalmat...

vissza a hírekhez